Történt egyszer a nem olyan távoli múltban, hogy az ember lánya mindennél fontosabbnak tartotta, hogy gyermeke a legeslegtovább élvezze a természet által adott (és a megmaradásért sokszor durván megdolgozott) ajándékát, az anyatejet. Szóban forgó gyermek, anyja keblét nem csak arra tartotta (követelte, kisajátította), hogy táplálkozzék, hanem természetesen megnyugodjék, illetve altatóként. Eddig szól a mese. A többi kőkemény valóság.

Ádám fiamat nagyon nagy küzdelmek árán kezdtem szoptatni. Igazából nem is a szoptatással volt gond, hanem mivel koraszülött lett, a tej fenntartásával. Merthogy születése után 23 napot töltött a koraintenzíven, és ebből csak 7 napot foghattam egyáltalán a kezembe. Akkori még el se tudtam volna képzelni, hogy valaha is tudom majd szoptatni, hiszen ahhoz is gyenge volt (még két nappal a hazajövet előtt is), hogy a cumisüvegből kiigya a tejet.

De beindultak ősanyai ösztöneim, és úgy döntöttem, hogy én bizony megpróbálom. Figyelmen kívül hagytam mindenféle ijesztgetést, cumizavarról, gyengeségről, stb., amit csak olvasni vagy hallani lehet, és miután itthon kicsomagoltam az én alig 2 kg-os fiamat, ébredés után megpróbáltuk a szopizást. Ádi már az első alkalommal túlteljesített ezen a téren is. Az orvosok által meghatározott adagjának kétszeresét fogyasztotta el, legnagyobb örömünkre.

Boldog voltam, hogy a lehető legegyszerűbb módon tudom táplálni a gyerekemet (nem kell tovább fejni, melegíteni, tárolni). Igaz, hogy nagyon sokáig méregettük szegényt, de azok után amin átment, ez volt a legkevesebb.

Nagyon jó volt, amikor rájöttem, hogy Ádámnak szinte mindenre gyógyír ha szopizhat. Éhségre, szomjúságra, fájdalomra, megnyugvásra, altatásra. Igazi iszsz baba lett (igény szerint szoptatott). Való igaz, ez néha eléggé kimerítő volt, de miután megoldottuk, hogy hogyan tudunk együtt aludni, és nem a kialvatlanságtól szenvedtem, nagyon örültem a dolognak. Nem sürgettem a hozzátáplálást sem, mert egyáltalán nem igényelte. Persze próbálkoztunk, mert különben honnan tudtam volna, hogy megérett-e a dologra, de egyáltalán nem a papírforma szerint zajlott ez nála.

Nagyon furcsa volt ez nekem, hiszen Katám mindig csak annyit szopizott, amennyit ennie kellett. Az ő hozzátáplálása mintaszerűen zajlott le, és 17 hónapig szopizott, bár az utolsó 3-4 hónapban csak este és reggel.

Na ehhez képest Ádi 1 évesen még 90%-ban az anyatejből táplálkozott. Evett ő már mindent, de nem evett mennyiséget. Nála nem volt olyan hogy kiváltunk egy étkezést, merthogy kb 7-10-szer szopott csak NAPPAL. Az éjszakáról nem is beszélve. Aztán 18 hónapos kora körül már jobban érdekelte nappal a játék és minden más, így sokkal többet étkezett velünk, és kevesebbet szopizott csakúgyból.
Viszont az éjszakai szopik száma egyáltalán nem csökkent. Sőt. Ha jött a foga (márpedig az jött heti 1-2 is sokszor), ha melege volt vagy fázott, vagy szepaszorongott, vagy pukkantott egyet valaki és megijedt, más nem volt jó, csak a cici.

Ott kezdtem el rosszul lenni a dologtól, először még csak tudat alatt, amikor már ki is mondta hogy cici. Cuki volt meg minden, de azért na...

Aztán egy szép téli estén, éjszakán, miután annyit nem sírt csak az én ennivalóancuki fiam, ameddig a cicim a szájában volt, betelt a pohár.

Folytatása következik, mert Nyugi, csajszi! Nem vagy egyedül!