Sajnálom, hogy csak most folytatom, de jobb későn, mint ugye :)

Mióta megírtam az első részt, már túl vagyunk sok-sok mindenen, a bölcsis beszoktatáson át a munkába álláson keresztül, ajjaj nagyon sok mindenen. Rájöttem, hogy sokat szépültek az emlékeim, úgyhogy újra átrágtam magam gondolatban és íme, lehet borzadni.

Szóval, megszületett az elhatározás, aztán nagyon hirtelen a döntés, hogy akkor az én majdnem kétéves cicista fiam most pedig leszokik a szopiról, ha törik, ha szakad. Hát szakadt. Még aznap végigolvastam minden villámgyorsan fellelhető forrást (google), hogy lássam hogyan is csinálják ezt mások. A nagyon sok közös dolog közül egy volt az, amit mindenki megemlített, aki valaha is írt ilyen témában: ha egyszer elveszed, részben, vagy egészben, TARTS KI. Ez elég egyszerűnek tűnik, nappal, de mikor a szeretett gyereked jobban sikít az éjszaka közepén három órán keresztül, mint egy csapat pávián, bizony meginogsz. Aztán kételkedni kezdesz, aztán bűntudatod lesz, és már-már elveted az ötletet, mert hogy lehetsz ilyen kegyetlen, és különben is még nem áll készen a dologra, na akkor elalszik. De ne menjünk ennyire előre.

Elterveztem mindent. Azzal kezdtem, hogy újra átgondoltam, hogy mi az ami ténylegesen zavar. Hát az, hogy éjszaka minden nyikkra a cicimet akarja ez a kölök. Tehát erről kell leszoktatni. Az esti és a reggeli szopizás nem zavart. Úgyis tudtam mesét mondani este, vagy olvasgatni reggel. Tehát ez marad. Jött az este, fiatalembernek elmondtam, hogy most van cici, éjszaka nincs. Persze mit érdekelte őt az előrejelzés, ha itt és most van cici :D

Elaludt, leraktam, és elmentem aludni. Persze nem tudtam, mert vártam azt az éjfél és egy óra közötti időpontot, amikor, mint minden éjjel, beindul a kálvária. Beindult. Először viszonylag simán visszabóbiskolt a karomban... kb fél percre. Jött az üvöltés, bóbiskolás, üvöltés, séta, üvöltés, elájulás három és fél órás maratonja. HÁROM ÉS FÉL ÓRA. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy lefújjam az egészet. El sem hiszem, a mai napig nem tudom, hogy mi adott erőt, hogy kitartsak. Kemény vagyok. Ez van.

Hajnalban, mikor megébredt, újra cicizhetett. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. Nappal egyszer-kétszer kérte, de mondtam, hogy a cici fáradt, pihennie kell, megsimogatta és nem szólt, nem sírt utána. Este már fel voltam készülve egy újabb durva etapra, de CSAK másfél óra üvöltés, sikítás, vonaglás volt, és a ded aludt hajnalig.

A következő nap már csak fél óra, az is elosztva több felvonásra. Viszont jött a reggel többetkövetelek, így pár nap után rá kellett jönnöm, hogy a még órát nem ismerő gyermekemnek hiába mondom én hajnali négykor, hogy oké most kapsz, de aztán nuku, mert hétkor újra követelte amikor felébredt. Egy hét után a reggeli szopit is elhagytuk. Ez volt december elején.

Néha hibáztam, mert kialvatlan fáradtságomban volt, hogy egy rövidke sírásra már vettem is elő a cicimet, aztán gyorsan el, mikor észhez kaptam, de már persze késő volt, jött egy fél órás jááááájjjjj. De éjszakáról éjszakára könnyebb lett. Néha nappal is bepróbálkozott, hogy lefeküdt a helyére és hívott hogy aludjunk :), na az nagyon vicces volt, milyen kis ravasz. A leszokást még a bölcsibe szoktatás se nehezítette. Nagyon nagy erőt adott, hogy az addig alig evő gyermekem, egyszerre haspókká vált, és konkrétan két reggeli után máris követelte a tízórait meg az ebédet egybe. Nagyon jó evő lett. Január végén pedig a kedves, öreg influenza segítette a végső leszokást.
Annyira fájt mindenem a magas láz miatt, hogy elképzelni is rossz volt hogy így szoptassak, így mondtuk Ádinak, hogy anya beteg, most muszáj apával aludni, és ő szó nélkül ment is. Azóta se sírt a cici után, egyszer sem, pedig két nappal később újra én altattam. Néha megsimogatja, megkérdezi, hogy cici??, mire én bizony, isítommeg és kacag.

Szóval a lényeg a kitartás, amikor úgy érzed, hogy már nem bírod, akkor már csak öt perc és beájul az a gyerek, és hidd el: Nyugi Csajszi, nem vagy egyedül :D