Nem kisebb dolgon próbálom átrágni magam, mint annak megértésén, hogy hogy a jó fenébe csinálja ezt a többi anya...

Adott két gyermek, az egyik alig múlt négy, a másik alig múlt kettő. Ügyesek, okosak, életrevaló kis csintalanságok. Kata (nagyobb gyermekem) már oviba jár, amit imád. Járt bölcsibe is, mivel úgy hozta a sors, hogy még a tesó születése előtt kicsit vissza kellett mennem dolgozni. Ádi januárban kezdte a bölcsit, és nem mondanám, hogy nagyon oda lenne érte, de szívesen játszik bent, és (most már) nem látom rajta, hogy nem találja a helyét.

Január végén kezdtem el újra dolgozni. Főleg anyagi okok miatt, de kicsit magam miatt is, mert már nagyon vágytam vissza, hogy újra teljesebb embernek érezzem magam. Hogy átgondoltam-e? Át, ezerszer, milliószor, és mégsem. Nem voltam erre felkészülve.

Gondoltam reggel bemegyek dolgozni, délután, miután a kicsik felkeltek az oviban, bölcsiben elhozom őket és együtt leszünk. Nanááááá :)

Azt, hogy ki fog takarítani, mosni, főzni, és minden mást megcsinálni, míg én a lelkünket ápolgatom az együtt töltött időben, arra nem gondoltam, odáig nem jutottam el. De nem is az aggaszt, hogy mikor lesz elmosogatva (éjjel) vagy kiteregetve (hajnalban), vagy kitakarítva (mikor apa végre elviszi őket a játszótérre), hanem az, hogy mennyire viseli meg őket az, hogy napi pár órára szűkül az együtt töltött idő. 

Reggel hétre járok dolgozni, ami sokszor inkább csak fél nyolc. Tomi viszi a kicsiket. Háromkor eljövök, akkor van mindkét helyen uzsonna, tehát utána ott vagyok értük. Fél négytől két-három óránk van, és már itt is van a fürdetés. A munkahelyen 12 után már csak az lebeg a szemem előtt, hogy ne csússzak meg a munkával. Reggel azon stresszelek, hogy beérjek időben. Itthon azon eszem magam, hogy megint (vagy még mindig) fut a lakás. Elég nehezen tudom elengedni ezeket a dolgokat, úgyhogy sokszor vagyok ingerült, vagy inkább idegbeteg, ami aztán pláne nem tesz jót a családomnak.

És mindig ott van az a kis bogár a fülemben, hogy jól döntöttem-e, nem ártok-e nekik, nekünk hosszabb távon. 

Tudom, hogy ez egy igen kényes téma, amiről nem szívesen beszélnek az anyukák. Arról, hogy nem mennek a dolgok, arról, hogy folyton szőrös a lábam, vagy nem tudtam már megint hajat mosni, mert elalszok este, meseolvasás közben, és nincs semmi a hűtőben, már megint nem főztem. Hogy csak elvétve jutunk el a saját ágyunkig Tomival, mert hol itt, hogy ott dőlünk ki. És ez nem vicc. Nincs segítségünk, nem vigyáz senki a kicsikre, így egymásra is minimális idő jut, lopva, de így is keveset vagyunk együtt, és én így is megőrülök tőlük néha :D

Szóval segítség, és nyugtassatok már meg, hogy nem vagyok egyedül...