No nem a zoknidnak, inkább a lelkednek.

Nagyon nehéz néha bevallani még magunknak is, nemhogy másoknak, ha elakadunk, megakadunk, esetleg - és főleg - kiakadunk. Egy anyának nem illik arra panaszkodnia, hogy nehéz a gyerekkel. Mert aztán jönnek a jobbnál jobb tanácsok hogy épp mit is kellett volna összeszorítani adott pillanatban...

Én személy szerint nagyon el voltam párszor keseredve az első nyulam születése után. A kisbarátaim elmaradoztak, max a gyermeket megcsodálni kerültek elő. Édesanyám nem értette mi bajom, de az ő korában még annak a gondolata is tabu volt hogy nehéz az asszony élete. Persze meghallgatott és együttérzett, ami nagyon jót tett a lelkemnek.

Sajnos csak nagyon későn kaptam az élettől egy kis segítséget, és kompenzálást BB személyében, átvészelni ezt a sok szarságot, ami meghúzódik a gyerekvállalás és családdá válás csodás pillanatai mögött (előtt, alatt, felett, között).

De ha már megvan, akkor én nyúzom szegényt a hatalmas tapasztalati tudásommal, ami ugye kb 3 évet ölel fel. És orvul magamévá teszem az ő csodálatos kreatív agyából kipattant remek ötleteket.

Egyszóval kedves sorstársak, keressétek aztán szorítsátok és el ne engedjétek azt, akinek ki tudjátok mondani a félelmeket, kétségeket, vagy akitől képesek vagytok elfogadni pár jó ötletet, tanácsot.

Addig is tartsatok velünk, hogy együtt lapátoljuk... mert tudjátok, Nyugi csajszi! Nem vagy egyedül!